Kyuss Lives, Burden, Waxy
Budapest-Petőfi Csarnok
2011. 03. 20.
És igen, imáink meghallgattak! Amellett, hogy mindenidők legnagyobb stoner legendája a Kyuss feltámadt hamvaiból, még parányi országunkba is ellátogatott! Azt gondolom, nem kell külön részleteznem – mindenki eltudja képzelni, aki pedig ott volt az látta - , hogy a rengeteg rajongó mellett a zenei színtér jó pár neves alakjai is ellátogatott a rendezvényre. Nem hiába ez már csak ilyen, meg merem kockáztatni, hogy egyeseknek – köztük nekem is – ez volt az év legfontosabb koncert megmozdulása!
Időben, még az első felvezető banda programja előtt érkeztünk a helyszínre így nyugodtan szét tudtam nézni, pólót vásároltam, ruhatáraztam, majd magamhoz ragadtam egy jópofa sört és vártam a nagy pillanatot. Az előbandák különös képen nem mozgattak meg bennem semmit. A Burden hozta a magabiztos és a már jól bevált stoner kliséket, egy-egy dalt hallgatva tán még jónak is mondanám a zenéjüket, de az egészet egységében nézve én unalmasnak találtam. Az amerikai Waxy-ról szintén csak azt tudom mondani, hogy érdektelennek voltak. Igaz az ő zenéjük már szellősebb, kísérletezősebb volt, de igazából semmi pluszt nem adtak ahhoz, hogy a jövőben is emlékezzek rájuk. Mindettől függetlenül ügyes csapatokat vehettünk szemügyre (csak éppen szükségtelen volt a jelenlétük).
10 óra magasságában pedig a színpadra lépett a Kyuss! A srácok nem sokat tököltek, azonnal megszólalt a „Gardenia”, utána pedig - követve ezt a fura úgymond lemeznyitó rituálét - tovább gördültünk a „Hurricane”-el (..And the Circus Leaves Town album első száma) és a „Thumb”-al (Blues For The Red Sun nyitó tétele). A zenekar nagyon egyben volt, halál pontosan játszottak, nem engedtek a jammelés kísértő erejének, bár itt-ott azért beszaladtak a málnásba, de ugyanolyan ügyesen ki is jöttek belőle! Garcia mester hangjára semmi panasz nem lehet. Emberünk az évek alatt ugyanis nem hogy megkopott volna, hanem éppen ellenkezőleg, pengeéles lett. Tán jobban is énekel napjainkban, mint fiatalabb korában, persze ezt csak a régi felvételek alapján mondhatom hisz nekem ez volt az első – de remélhetőleg nem az utolsó – Kyuss bulim. Voltak, akik panaszkodtak a kiállására, hogy keveset kommunikál a közönséggel, vagy, hogy nincs elég színpadi mozgás, hogy hakniszerű a buli, de ennek semmi köze sincs a valósághoz. John Garcia szerintem ugyanígy viselkedett a 90-es években, is mint napjainkban. Semmi giccs, semmi önmegjátszás, csakis a zenére való koncentrálás, és az iránta érzett tisztelet. A történet pedig így kerek, emberünknek ez a stílusa. Iszonyatosan jó setlist-et állított össze a csapat. A közel 100 perces műsorban olyan dalok kaptak még helyet, mint pl. a „100 Degrees”, One Inch Man”, „El Rodeo” „Conan Troutman”, „Supa Scoopa And Mighty Scoop”, „Freedom Run”, „Odyssey” ráadásként pedig a „Green Machine” dübörgött! A Josh Homme helyére állt Bruno Fevery maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Nekem egy pillanatra sem volt hiányérzetem. Brant Bjork is magabiztosan, igen lelkesen verte a bőröket, belőle jött ki talán a legtöbb energia a koncert alatt. Meg persze a közönségből! Láthatóan mindenki nagyon jól érezte magát, ez egyrészről leszűrhető volt az emberek reakcióiból, másrészről pedig az aktívan terjedő fűszagból. Egy társaság előttem a tömegbe annyira intenzíven füstölt, hogy még én is mosolyra fakadtam, megszédültem:)
Az egészestés bulit nézve ez a koncert nekem benne van a top háromban. Első volt a Down, aztán jött tavaly novemberben az Alice In Chains, és most a Kyuss. Komolyan mondom, el vagyok kényeztetve. Nyáron pedig hegyalján hasít a Mastodon, hát kell ennél több?
Líviusz
Accept, Steelwing
Budapest-Club 202
2011. 02. 02.
Két napja széles vigyor van a fejemen, és enyhe nyakfájás gyötör, tudom is az okát! Itt járt hazánkban a több éve hallgatásba burkolódzó ACCEPT, akik tavaly egy olyan albumot tettek le az asztalra, hogy abba egyszerűen nem lehetett belekötni! A „Blood Of The Nations” még most is sokat pörög a lejátszómban. Estefele, mikor már kicsit spicces állapotban megérkeztünk a helyszínre az előzenekar szántotta a deszkákat: Steelwing. A jónép igen csak vette tőlük a lapot mivel a régi sulis Iron Maiden (pl.: Killers/The Number of the Beast) albumokra emlékeztető zenéjükkel szórakoztatták a nagyérdeműt, a hangzásuk is rendben volt. Nyúlfarknyi programjuk után pár perces átszerelés következett, ami elég volt arra, hogy sör után nézzünk és a pólós standot is megvizslassuk. Majd nemsokára felcsendült az intro!
A 202-es klub szépen megtelt nézőkel, ami igen csak jó érzéssel töltött el! Hála az égnek, hogy vannak emberek, akik még nem felejtették el a csapatot. Kezdésnek máris megkaptuk az új albumról a „Teutonic terror” című nótát, majd a banda kérés nélkül vágott bele a következő szintén csak friss szerzeménybe a „Bucket full of hate”-be. És innen már nem volt kérdéses, hogy az első sorban a helyem! Jelzem, 40 éves „vén kaki” vagyok”:) De ezt nem lehetett kibírni, menni kellett, lesz, ami lesz alapon! Ezek után olyan dalok hangzottak el, amiket minden igazhitű ACCEPT fannak kötelező fejből, álmából felverve is énekelnie. A teljes setlistet nem tudom leírni, mert nem jegyzeteltem, de azért néhány nóta: „Star child”, „Metal heart”, „Princess of the dam”... stb. Mind-mind olyan elánnal elővezetve hogy se köpni, se nyelni nem tudtam! Stefan Schwarzmann (dobos) olyan erővel püfölte a cuccot hogy az valami hihetetlen. Állat mód szólt a cájg, Peter Baltess (basszusgitáros) játékát pedig tanítani kellene, mikor csak módja volt rá bemozogta, végig headbangelte a bulit. Herman Frank (ritmusgitáros) egy kicsit mintha „csendesebben” adta volna elő magát, de a széles vigyor az arcán, és a bombabiztos játéka megkérdőjelezhetetlen volt! Wolf Hoffmann (szólógitáros) az ACCEPT lelke-motorja, elképesztő dolgokat produkált. Volt nála színpadi mozgás, aranyos, baráti közvetlenség, széles metal terpesz, minden, ami a nagykönyvbe meg van írva! Ez a profizmus kérem! Pár szót még a végére Mark Tornillo (énekes) teljesítményéről. Én tisztában vagyok azzal, hogy van olyan, akinek az ACCEPT Udoval (Udo Dirkschneider előző énekes) volt az igazi, de amit itt, ezen az estén az új pacsirta nyújtott/bizonyított, az még az utolsó kétkedőt is meggyőzte. Igenis van élet Udo nélkül! Nekem egy cseppet sem hiányzott a „gonosz kis kommandós törpe”. A közönség egy emberként énekelt, tapsolt az új frontemberrel. Tökéletes választásnak tartom, hogy ő került a csapatba.
Amit feltétlen meg kell még, hogy jegyezek, hogy itt nem pocakos leöregedett, önmagukat sirató rock zenészek álltak a színpadon! Hanem egy erőtől duzzadó, éhes csapat masírozott a deszkákon! A buli is több mint két órás volt, ami azért nem gyenge, hiszen nem egy tinikből álló brigádról van szó. Azt hiszem, egy rajongó sem ment úgy haza, hogy hiány érzete lett volna a koncerttel kapcsolatban! A ráadás pedig: a közönség kórusban nyomta a legendás „Restless & Wild” album kis introját, majd jött, aminek jönnie kellett: „Fast at the shark”. Libabőr felsőfokon, még egy-két könnycsepp is helyet kapott a szemem sarkában, hiszen ez ma már a Heavy Metal nagy történelemkönyvében az első oldalakon található nóta, csak úgy, mint a záródalként előadot,t örök klasszikus a „Balls to the wall”. Sajnos gyorsan elrepült az idő, kifele menet én meg csak pislogtam. Egy két idézet a barátaimtól:
„Basszus, ha tavaly csak fele ilyen jól szólt volna a MAIDEN a szigeten!” „Aki ebbe a buliba beleköt az csak az irigységnek tudható be...”
Igen én is így gondolom! Amit ez a csapat prezentált nekünk az este folyamán az a Metal magasiskolája volt. Még minimum 10 évet és egy csomó új albumot+koncertet követelek tőlük! Remélem, hamarosan újra üdvözölhetjük itthon az ACCEPT-et!
Misi
Magma Rise, Sunday Fury, Shapat Terror, Dystopia
Budapest-Kék Lyuk
2010. 12. 03.
Találka a próbateremnél, felszedni a zenekari tagokat, tankolni, pornó magazinokat bámulni és egészségtelen dobozolt szendvicseket majszolni a benzinkútnál, majd pedig beletaposni a gázba. Valahogy így indult az a buli, ami a Magma Rise lemezbemutató partiját kívánta kiemelni a hétköznapok sivár monotonitásából. Adott volt négy majdnem, hogy tökéletes banda, a jó hangulat és, hogy a Dystopia újból megmérettesse magát. A fiúk már jó ideje nem álltak a színpadon ugyanis lázasan dolgoznak a legújabb lemezükön, aminek munkálatait kizárólag a szóban forgó buli kedvéért voltak hajlandóak megszakítani. Kicsit azért tartottam tőle, hogy mi lesz velük, de ahogyan az lenni szokott most is megállták a helyüket.
A helyszínre érve már lázasan ment a színpadra pakolás, illetve a backline beállítása, ami végső soron érthető, hiszen négy ilyen kaliberű banda esetében minden percnek ára van. Tényleg, ezúton szeretnénk megköszönni a Magma Rise-nak, hogy a rendelkezésünkre bocsájtották a felszerelésük egy részét, nagyon hálásak vagyunk érte, köszönjük szépen! Az este nyitó bandája a Dystopia volt, a fiúk rozsdamentesen hozták a kötelezőt. A repertoárba még egy vadonatúj dal is belefért. Étvágygerjesztő volt, várjuk nagyon az új korongot! Jó volt látni, hogy mihelyst a srácok elkezdték a koncertet mindenki ott hagyta az italát, felállt a fotelekből, kanapékból és előre jót megnézni, hogy mi a fene is történik a színpadon. A zenészkollegák érdeklődő, csillogó tekintetét, fej bólogatását pedig külön élvezet volt nézni. A Dystopiáék után az egri Shapat Terror-ron volt a sor, hogy hadrendbe álljon, de természetesen ők is gond nélkül vették az akadályt. Maximálisan elnyerték a közönség figyelmét. Ahol a srácok felbukkannak ott garantált a jó kedv és a mulatozás. Nagyon közvetlen és életvidám figurákról van szó, olyanokról, akik nem vetik meg a jó bort – végül is egriek révén a szőlőből készült nedű szeretete náluk majdnem, hogy kötelező – a szép nőket és a hajnalig tartó dúvadkodást.
A buli harmadik fellépője a váci Sunday Fury volt, akik mostanában minden délies ízű stoner, vagy doom banda lemezbemutatóján fellépőként tetszelegtek. Többször is lehetőségem nyílt együtt dolgozni a csapattal, de csak mostanra tisztult bennem a kép, hogy a marcona külső igenis kedves, humoros és életvidám fickókat takar! Lehet, hogy kezdetben az volt a gond kettőnk kommunikációjában, hogy vagy másnaposak, vagy holt fáradtak voltak/voltam. Az ő koncertjük is kitűnő volt. A dalaik úgy dörrenek meg, mint a dél-alföldi égbolt egy kiadós vihar előtt, hatalmas riffek és rengeteg energia szorult ebbe a bandában. Csak így tovább! Na de utánuk következett az est fénypontja, a Magma Rise. A supergroup ként is emlegetett csapatban egytől-egyig legendás zenészek tépik a húrokat, olyanok, mint Hegyi Kolos (Stereochrist, ex-Mood), Janó Misike (Neck Sparin), Bánfalvi Sanyi (Ákos, ex-Neck Sparin), és Holdampf Gábor (ex-Mood). A fő banda egy kicsit későn ám annál nagyobb elánnal robbant fel a színpadra. A koncert alatt végig masszív, feszes tempót diktáltak. Kolos és Janó egy színpadon, jesszusom, ez milyen királyság már! A bulit megelőzően többször is meghallgattam a lemezüket, hogy tisztuljon bennem a kép –az albumról egyébként hamarosan bővebben is olvashattok a lemezajánló rovatunkban - és ezt a képet a koncerten természetesen hibák nélkül tárták elénk a mesterek. Szívesen írnék többet is a Magma Rise programjáról, de a 3-4. szám után a sofőrünknél beindult a hiszti faktor, hogy indulás haza így a folytatásról lemaradtam, na de majd a szegedi bulinál pótolunk! Január 29.-én a Magma Rise a Barbears társaságában fog aprítani szegeden a Garaboncziásban, a megjelenés erősen ajánlott!
Líviusz
VL45, Barbears
Békéscsaba-Falka Rocklyuk
Mezőberény-Hangulat Italbolt
2010. 10. 05-06.
Nem kevés fejtörést és logisztikai hadműveletet követelt ez a két buli, de a beszámoló írása közben rá kellett, hogy jöjjek, hogy az idő megszépíti az emlékeket. Így most igyekszem a negatív élményeimet, tapasztalataimat félre tenni és csak a jó dolgokat papírra vetni.
Ahogyan az anno a beharangozókból, reklámokból is kiderülhetett a VL45 és a Barbears egy közös zenés piknikpartira vetemedtek melynek Békéscsaba és Mezőberény voltak a helyszínei. A buli pénteken indult Békéscsabán a Falka Rocklyuk nevezetű helyen, ami a nevéhez hűen tényleg egy lyuk volt! Azért beszélek múlt időben, mert azóta a klub egy új, állítólag nagyobb helyre költözött. Rájuk is fért, mert ahogyan elnéztem Csabán van érdeklődés az igényes rockzenére, de egy ekkora paraméterekkel rendelkező komplexum már kevés volt ahhoz, hogy maximálisan kielégítse a közönség és a zenekarok igényeit. Más szóval a hely kinőtte magát! Itt a VL45 kezdte a mókát, akik jó szokásukhoz híven ismét egy üveg Jack Daniels-el és egy zacskó jéggel érkeztek a helyszínre. Hihetetlenek a palik, de az Isten tartsa meg a jó szokásukat! Pár perces italozgatás és beállás után pedig indult is a hullámvasút. A zenekar a debütáló nagylemeze az „Inside The Dice” tartalmát tárta a nagyérdemű elé, akik egy kis noszogatás után, annál nagyobb lelkessel vettek részt a mókában. Már ha egyáltalán befértek a koncertterembe!
A VL45 szokásos, biztos programja után következtek a „bármedvék”akik ezúttal helyzeti előnyben voltak a hazai terep miatt. A banda nagy része erről a vidékről származik, így a rég nem látott barátok/barátnők, szeretők, ismerősök, ivócimborák biztos talajt adtak a koncert és az azt követő afterparti idejére. Nem fogok szerénykedni, a két zenekar rendesen taccsra vágta magát.
Belekóstolhattunk a fantasztikus csabai csípős tortillaba, diszkózhattunk a Narancs klubba – itt állítólag rock diszkó volt, de én csak egy Limp Bizkit, és egy Nirvana dalt hallottam – illetve megy sörrel kényeztethettük magunkat. Természetesen megint Botka Zsolt kollega (VL45 gitáros) meg én maradtunk a legtovább az éjszakában így a szálláson nekem már csak a fürdőkád jutott lakhelyül, Zsoltinak pedig a mellette lévő kispokróc a padlón.
Miután pár óra alvás után „kipihentük” magunkat az első dolog az volt, hogy táplálékot szerezzünk magunknak. Erre a legalkalmasabb helyszínt a helyi piac biztosította ahol úgy sorakoztak a sült kolbászok, hurkák, csirkecombok, halfilék, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Nem ettünk, zabáltunk! Az ízlelőbimbóink elkábítása után VL-ékkel a csabai sportpálya felé vettük az irányt ahol a hazaiak játszottak az ellenféllel. Kb. ennyire értek a focihoz, el sem hiszem, hogy sikerült a srácoknak elrángatniuk magukkal erre a nívós kis eseményre. Mondjuk szociológiai szempontból hatalmas élmény volt.
A meccs és egy igen ízletes kora esti vacsora elfogyasztása után elindultunk Mezőberénybe, a második helyszínre. Megérkezvén a Hangulat Italboltba –igen, hangulat az volt, belépve a helyre egy kopasz rém ordibálta, biliárd dákóval a kezében, hogy Sátán, Sátán – baráti pókerpartiba kezdtünk, hogy elüssük a kezdésig rendelkezésünkre álló időt, ami kábé egy óra volt. Az itteni közönségről illetve vendéglátóinkról elmondható, hogy rendkívül kedvesen és lelkesen fogadtak minket, illetve a produkciókat. A koncerten halott dalok megértő fülekre találtak! Bár tény, hogy élőzene ritkán jut el ilyen helyekre és ez sokszor technikai hiányosságokkal is jár, de az itteni emberek őszinte hálája és érdeklődése a zene iránt mindenért kárpótolja az embert! A társaság a másnaposság miatt eléggé fáradt volt így a nagy bulizás most elmaradt, de azért mi Dávid (VL45 ének) komámmal csak betoltunk egy fél üveg Jim Beam-et biztos, ami biztos alapon! Kutyaharapást szőrivel, ahogyan Édesanyám szokta mondani. Nem is nagyon volt aztán kedvünk haza menni, de Lukács Laci mester (Barbears gitáros) kiadta a parancsot a visszavonulásra így nem volt választásunk venni kellett a nyúlcipőt. Egy igazán eseménydús és kellemes hétvégét tölthettünk el vidéken, amit szívesen megismételnénk, reméljük lesz még rá alkalom.
Líviusz
Stereochrist, Barbears, Swamp
Szeged-Garaboncziás
2010. 09. 18.
Ha jobban megvizsgálom az utólagos körülményeket (pl.: a fellépő zenekarokat, a közönség reakcióját, a koncert hangulatát) akkor, ha akarnék sem tudnék negatív kritikát írni a szóban forgó társadalmi/zenei megmozdulásról. Nem mintha szándékomban állna lehúzni a koncerteket, de az tény, hogy vannak rosszak, jók és jobbak. Nos, a szeptemberi Stereochrist buli a szegedi Garaboncziásban az utóbbi kategóriába tartozott!
Szokásomhoz híven megint csak túl korán érkeztem a helyszínre. Azt hiszem, olyan fél kilenc körül lehetett, így kitettem magam ama kellemetlen érzésnek, ami a közönség hiányával jár. Sajna a klubban lévő 10-15 ember nem volt éppen megnyugtató látvány, de a kedves barátaim újra és újra felhívták a figyelmemet, hogy korai még aggódni. Oké, gond egy száll se, jó buli lesz ez! Győzködtem magam rendületlenül. Körülbelül rá egy órára meg is indult a jónép, és a rossz idő ellenére szép számmal áramoltak a klubba. Az első banda a vásárhelyi Swamp volt, őket nem kell bemutatnom azoknak, akik figyelemmel kísérik az irományaimat hisz elég sűrűn alakítják némelyik történetem mellék vagy főszereplőit. A srácok ismételten odatették magukat és most már bennem is körvonalazódik a készülődő nagylemezük koncepciója. Számomra a 2011-es év egyik legjobban várt magyar underground lemeze lesz az övéké. Hajrá gyerekek!
Második fellépőként a Barbears marcona figurái ostromolták a hallójáratainkat, és nem hiába. Nagyon jót tett a zenekarnak az új basszeros (Bíró "Janes" János), és mostanra Lukács Laci is megtanulta szelektálni a riffjeit. Így az új számok már nem olvadnak bele a szürkeségbe, hanem maradandó nyomokat égetnek az emberbe. Ők is, akár csak a Swamp, készülnek a debüt nagylemez felvételeire. A koncerten hallottak alapján az anyag pedig keményen oda fog csapni! Persze ebben nagy szerepe van Garamszegi Balázs énekesnek is, aki valószínűleg napjaink egyik legerősebb stoner énekese. Büszkén állíthatjuk Makó Dávid (Haw), Vas Imi (ex-Locust On The Saddle) vagy Felföldi Peti (Stereocrist, Chief Rebel Angel) mellé.
A Stereochrist mindig képes visszaadni a hitemet az underground koncertszervezéssel kapcsolatban. Igenis vannak emberek - nem is kevesen -, akik még kíváncsiak erre a szőrős tökű, remek muzsikára. Nagyszerű társaság gyűlt össze, és ami még jólesett az az, hogy láttam vadonatúj arcokat a Garában. Úgy jöttek be az ifjú Down pólós srácok mintha csak egy klónozó gép szalagjáról ugrottak volna le. Gondolom megérkezett a "friss vér" az egyetemre. Nagyon helyes! De visszatérve a buli főzenekarához elmondhatjuk róluk, hogy nagyszerű formában voltak. A közel másfélórás koncert alatt mind a három lemezükről játszottak, de a műsor gerincét a III. címet viselő vadonatúj korongjuk adta. A terítéken a "Double Dealer", a "When You Climb Up The Ladder", a "A Shipload To Tricks To Forfeit", a "Destroying Ruins" a "Smack the Sun", mellett még a "Hole In The Sky" is helyett kapott a Black Sabbath-tól. Mondjuk, azt sajnálom, hogy a "Mind Ammo"-t nem tolták, de ez már egy privát óhaj-sóhaj. A többéves koncertezés, és a számtalan megpróbáltatás ellenére is még mindig ott az éhség, a tűz, és a tenni akarás a Stereochrist-ban. Hegyeket mozgatnak meg, ha kell és ezt fantasztikus látni. A közönség ad, és hála az égnek az Ő esetükben kap is, nem is keveset!
Szeptember 18-án a Garaboncziásban úgy éreztem, hogy megmozdult valami, valami nagyon pozitív, jó lenne, ha ezt a kellemes érzést többször is átélhetném!
Líviusz
V. Hódstock Fesztivál
Hódmezővásárhely
2010. 09. 10-11.
Képzeljünk magunk elé egy igazán lelkes, tehetséges, és tenni akaró szervező brigádot. Adjunk hozzá egy futurisztikus gyártelepet, majd fűszerezzük mindezt néhány nagyobb környékbeli és fővárosi zenekarral. Végül pedig, de nem utolsó sorban olvasszuk rá a rendkívüli energiákat megmozgató szívélyesnek mondható közönséget. Gasztronómiailag ez lett volna a Hódmezővásárhelyi Hódstock fesztivál, amit idén az ötödik alkalommal rendeztek meg a Belső Hódiköt Gyártelepen. Igaz a helyszín új volt, de a szervezők elmondása szerint a környezet maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A két napos rendezvény alatt, megmutathatta magát a vásárhelyi zenei élet, a Superbutt, a Watch My Dying, a Yellow Spots, a The Void, az Angertea, a Real Lies, Fankadeli, a Swamp és még sokan mások.
Az első nappal kapcsolatban a közönségre én a csendes, de kíváncsi címkét ragasztanám. Nem kell ezt félre érteni, nem voltak passzívak, vagy érdektelenek. Sőt még csak azt sem mondanám, hogy kevesen lettek volna. Egyszerűen csak látni lehetett egyeseken, hogy még ismerkednek az új hely paramétereivel, tesztelik a zenei erőviszonyokat, próbálnak az alkohol és a muzsika hatására oldódni. A bulinak több fénypontja is volt, amik közül az egyik egyértelműen a rapper Fankadeli volt. Jó magam nem vagyok jártas sem az úriember munkásságában, sem az általa képviselt stílusban - bár ha jobban belegondolok és elkezdem feltúrni a szobámat tuti, hogy találok valahol egy 2Pac cd-t - az viszont tény, hogy egy profi produkció járt-kelt a színpadon és ebben a közönség is kedvét lelte. A másik nagyobb durranás az estében két részre osztható. Az egyik felét az Angertea, a másikat pedig a Watch My Dying tudhatja a magáénak. A nagymágocsi fenegyerekek most is hozták a tőlük már megszokottnak mondható maximális szintet. Gergő konferálásai egyszerűen zseniálisak, Miguelt pedig élvezet nézni húrnyüvés közben. Jó volt látni, hogy a zenekarnak ennyire masszív és odaadó bázisa van a városban. Még mindig azon a véleményem vagyok, hogy Magyarország egyik legkényelmetlenebb helyzetében lévő zenekar az övéké. Hiszen zseniális zenét tolnak, amire igenis oda kéne figyelni! Ennek ellenére most Vásárhelyen a győzelem tagadhatatlanul az övék volt!
Az Angertea után nem volt más hátra mint, hogy a deszkákra lépjen az az napi kuriózum a Watch My Dying. Szintén csak megbabonázták a nagyérdeműt, de az ő esetükben ez már természetes. Mivel jómagam csak a legutóbbi nagylemezük óta kezdtem el komolyabb érdeklődést mutatni a banda iránt így nem tudnám megmondani, hogy a fiúkat mindig is ennyire kedvelte a publikum, vagy csak az utóbbi időben indult meg a szekér. Egy valami azonban tuti, rengeteg potenciál és profizmus van ebben a zenekarba. A dalszövegek pedig egytől-egyig zseniálisak!
A nagyszínpad utolsó fellépője a szegedi székhelyű The Void volt. A srácoknak nem volt valami könnyű dolga mivel igen csak, egy a hajhagymákat meglobogtató Watch My Dying buli után kellett maradásra bírni a népet. A fiúk derekasan küzdöttek, aminek meg is lett az eredménye. Akik ott maradtak azok mind jól érezték magukat. Ami részemről csalódás volt az a nézőszám (Azt hittem, hogy azért többen lesznek ezen a franko kis bandán.), és a hangosítás. A technikus kollegán látszott, hogy szabályosan szenved a keveréssel! Lehet, hogy még nem volt dolga hasonló kaliberű bandával, vagy csak egyszerűen már fáradt volt, de én személy szerint már rég hallottam ennyire rosszul szólni a The Void-ot. Az egész túlságosan hangos volt, az arányok pedig nem voltak rendesen kikeverve, hogy a vokálokról már ne is beszéljek. A negatívumokat félretéve azonban összességében jól mulatott a zenekar és a közönség is, és ez a lényeg!
A második nap aztán egy kicsit döcögősen indult, legalábbis a számomra (Hajnalig tartó afterparty meg kb. 4 óra alvás.). Mihelyst sikerült összeszednem magam megindultam a fesztiválra ahol az idei tehetségkutatóra voltam hivatalos, mint zsűri elnök. De ha már itt tartunk, akkor had ragadjam meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a kedves vendéglátóimnak - a Swamp zenekarnak és elragadó családjuknak - a sok finomságért, a törődésért, és azért, hogy egyáltalán megtűrtek az otthonukban. Köszönöm! A tehetségkutató kellemes csalódás volt, megmondom őszintén rosszabb bandákra számítottam. Úgy néz ki, hogy Hódmezővásárhely zeneileg nem egy alultáplált hely! Rengeteg tehetséges zenész mocorog itt, és próbálgatja a szárnyait. Akiket külön meg szeretnék említeni az a Dawnfall zenekar. Remekül képzett muzsikusok szórják benne a már-már Lamb Of God és God Forbid szerű riffhegyeket. Igaz van még hova fejlődni, de hogyha ráfekszenek a dologra, akkor még lehet is belőlük valami!
A koraesti órákban csapott a húrokba a Real Lias zenekar, akik mindig is nagy kedvenceim voltak, hiszen a cseppet sem hétköznapinak mondható egyéniségüket ötvözik a szívemhez oly közel álló grunge stílussal. Remek koncert volt, de annyit azért had szúrjak oda a bandának, hogyha Váczi Balázs dalos pacsirta hordana magával pót húrkészletet, vagy egy csere gitárt akkor nem kéne idő előtt befejezni a koncertet!
A Real Lies után jött a budapesti modern metal horda a Superbutt. Ők voltak az az napi headliner így hát ki is tettek magukért. Igaz a hangzás a kezdetekben itt sem volt tökéletes, de kicsit később már ki körvonalazódott a dolog. A csapat végig ment a pályafutása alatt megírt összes fontosabb szerzeményen (Pl.: "Pioneer", "Fishmachine, "Száljon Át", "Better Machine", "Last Call", "Figure"). Vörös Andris végig nagyon kommunikatív volt a közönséggel, egy percre sem hagyta őket magukra. Meg is értem hisz a zenekar tudtommal először lépett fel Vásárhelyen. Kellenek is az új barátok!:-) Külön szeretném még kiemelni a dobosukat, Makai Lászlót, akiben egy nem mindennapi dobost tisztelhetünk, igazán ízesen játszik a srác, élvezet hallgatni. A Superbutt nagyot nyert vele!
A koncert után sajnos más irányú elfoglaltságaim eltereltek a nagyszínpadtól, így a Yellow Spots koncertjét már nem tudtam megtekinteni, de biztos, hogy ők is remekeltek. Miért is ne, mindig azt teszik!
Összegzésként tehát annyit, hogy nekem személy szerint ez volt az eddigi legjobb Hódstockom. Nagyon szeretném, ha jövőre legalább ennyire lelkes szervezőbrigáddal, közönséggel, és zenekarokkal hozna össze a sors! És jegyezze meg mindenki magának, hogy Hódmezővásárhely nem a világvége, érdemes ide is ellátogatni egyszer!
Líviusz
Crowbar, Haw, Wall Of Sleep, Stardrive, Redrum Inc., Room Of The Mad Robots, Nadir
(Budapest-Wigwam)
2010. 07. 04.
Egy meglehetősen brutális hét zárásaként érkeztem fel Pestre a Wigwamhoz, hogy tiszteletemet tegyem, a doom/sludge istenség Kirk Windstein, és csapata a Crowbar előtt. Az egész őrület egyébként valahol csütörtök derekán kezdődött a Szabadszállási Rock fesztivállal (röviden csak SZ.A.R. Feszt), amit aztán homlokegyenest követett a berettyóújfalui 4. Keleti Burok Fesztivál, majd végül a főváros. A két rendezvény között természetesen volt egy kecskeméti, és egy szegedi kiruccanásom is. Tényleg, ezúton szeretném megköszönni a Conan's First Date csapatának, hogy voltak oly kedvesek és felautókáztak velem Újfaluból Pestre. Ezer köszönet srácok!!!
Amit legelőször szeretnék megjegyezni a Wigwamos bulival kapcsolatban azaz, hogy rendkívül fárasztó volt, és ezt most nem azért mondom, mert a koncertet megelőző napok a fékevesztett partyzás jegyében teltek! Egyszerűen csak arról van szó, hogy a Crowbar előtt fellépő 6 db. elő zenekar túlságosan is soknak bizonyult. Sok emberen láttam az unalom és a fáradság jeleit már a 4-5. zenekar fellépése alatt. Persze egyik bandát sem szeretném bírálni vagy kritizálni hisz külön-külön mindegyik produkció megállja a helyét és egyben remek zenészekkel is büszkélkedhet, szimplán én csak kevesebb felvezető bandával dolgoztam volna. A szervezők részéről azonban biztos, hogy ennek is megvolt az oka!
Az első zenekart a Nadir-t sajnálatos módon lekéstem, így róluk nem sokat tudok mondani. Érkezésem a Room Of The Mad Robots programjának a felére tehető, de mivel pár nappal korábban őket már megnéztem a SZ.A.R. Feszten így tudtam, hogy nem maradok le sokról. Nekem teljesen bejött a debüt nagylemezük és a színpadi teljesítményükkel sincs semmi gond, egyedül csak ezeket a Pantera és Sepultura feldolgozásokat kéne kiszórni a műsorból. Van nekik így is elég jó saját daluk ahhoz, hogy ne kelljen más bandák szerzeményeivel szöszmötölniük! Hogy őket aztán a Stardrive vagy a Redrum Inc. produkciója követte azt már pontosan nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy a Stardrive zenéje jobban beütött itt, mint a lemezen. Igazi kis koncert zenekar! A Wall Of Sleep-ről is csak hasonlóan jókat tudok elmondani bár náluk az énekes (Cselényi Csaba, aki egyben a Stardrive frontembere is.) már fáradni látszott. Előfordultak nála hamis hangok, illetve a konferálás is akadozott, de az aki egy éjszaka alatt kétszer is a színpadra áll, és ennyire hozza a kötelező szintet, annál elnézhetőek ezek a kis bakik. Közvetlenül a Crowbar előtt fellépő Haw produkciója azonban kiverte nálam a biztosítékot. Hatalmas koncertet adtak, nagyjövőt jósolok ennek a bandának. A csapatot, mint tudni illik Makó Dávid (ex-Stereochrist énekes) viszi a vállán, és nem hiába. Bikaerős dalaik vannak, úszkálnak a "délies, mocsár szagú riffekben", az énekesük pedig egy született frontember. Nem csak a hangja, de a színpadi kiállása is tekintélyt parancsoló. Alig várom már, hogy megjelenjen a debütáló nagylemezük!
A Haw után pedig következett a várva várt headliner. Kirk "kapitány" és kompániája a maga megszokott ellazult, nyugodt stílusában lépett a színpadra. Nem volt körülöttük semmiféle sztárallűr, vagy felesleges show elem. Egy apró hangolás és már indulhatott a mélyen hömpölygő hangorkán. A bulit nem kiesebb dallal nyitották, mint a "High Rate Extinction", és a folytatás sem törpült el mellette hisz olyan számok is helyet kaptak a setlistbe, mint például a "Planets Collide"(Az egyik kedvenc Crowbar dalom), a "The Lasting Dose" vagy a "Conqueringet". A koncerttel kapcsolatban mindössze két dolog nem nyerte el a tetszésemet. Az egyik az volt, hogy a legutolsó lemezükről a " Life's Blood For The Downtrodden"-ről mindössze csak a "New Dawn"-t játszották. A másik pedig, hogy a gitárokat iszonyatosan kásának hallottam. Sajnos nem volt jó hangosítása a Crowbarnak, ami az ő esetükben elég nagy hátrány! Kirk egyébként az egész buli alatt roppantul barátságos, és kedves volt. Többször is megviccelte a közönséget, a koncert előtt pedig volt olyan rendes, hogy még egy tiszteletkört is megtett a Wigwam területén. Ez alatt pedig az emberek nyugodtan válthattak vele pár szót, vagy éppen le is fényképezkedhettek vele. A zenekar korábbi, magyarországi bulijaira sajnos nem tudtam elmenni, de ez a mostani a szurkálódó megjegyzéseim ellenére is egy életre szóló élmény volt. Ami pedig még fontosabb, hogy egy éven belül érkezik a vadonatúj Crowbar lemez!
Líviusz
6. SZ.A.R. Feszt
(Szabadszállási Amatőr Rockfesztivál)
2010. 07. 1-3.
Attól függetlenül, hogy évek óta küldözgetjük a zenekarokat a Szabadszállási Rockfesztiválra én még csak az idén jutottam le először. Sajnálatosan így is csak egy napra, hogy megnézzem milyen a hangulat, illetve, hogy hogyan zajlanak a dolgok az országunknak eme kicsiny kis szegletében. Leginkább két zenekar miatt (Locust On The Saddle, Vl45) vállaltam a hosszú, és megpróbáltató utazást, de ahogy az mindig is lenni szokott az ő esetükben ez most is megérte! Normális helyzetben egyébként még a távolságot sem mondanám olyan vészesnek hisz Szegedről lejutni Szabadszállásra nem egy embert próbáló feladat, de hála a magyar tömegközlekedésnek az utazást sikerült rendesen megcsavarniuk. Egyszerűen képtelen voltam elhinni azt, hogyha az ember elindul, délelőtt 11 órakor Szegedről délután 4 órára kell leérnie Szabadszállásra. Kész őrület!
Miután megérkeztem a helyszínre örömmel láttam, hogy az eseményen képviselteti magát a kiskunfélegyházi Rocktár csapata, Ónodi Árpi (a Rocktár tulajdonosa és szervezője) barátunk pedig már magára öltötte a konferanszié szerepét. Ami még ennél is kellemesebb meglepetés volt az a SZ.A.R. burger 370Ft-os áron, valamint a szervezők lelkiismeretes és segítőkész munkája. Ahogyan elnéztem egy meglehetősen fiatal csapat munkálkodik azon, hogy a fesztivál évről-évre színvonalasabb legyen és, hogy az ide látogatók maximálisan jól érezzék magukat. Le a kalappal előttük, nagyon jól csinálják!
Az első zenekar, akit normálisan meg tudtam figyelni az a The Trousers volt. Őket úgy kell elképzelni, mintha az Oasis, vagy a Led Zeppelin másodrangú, de egyben felturbózott változata lennének. Lényegében nem is mondanám rossznak a zenéjüket (Bár tiszta szívemből megvetem az angol indie, vagy alternatív stílust, nevezze mindenki úgy, ahogy akarja.) de azt már nem igazán értettem, hogy miért kellett kb. 20percet eltolniuk a beállással?!Kicsit már túlságosan is precízek akartak lenni, vagy csak pózoltak?
A soron következő bandáktól sem igazán dobtam hátast bár a Burndot megérdemel pár szót, hisz attól függetlenül, hogy a zenéjük klisékre épül még a színpadon profi a produkció. Látszott rajtuk, hogy figyelnek egymásra és, hogy gondosan felépítik a koncertjeik menetét. Számomra a lényeg azonban csak utánuk következett. A Locust On The Saddle zenéje mindig is közel állt hozzám és most, hogy Anders újra a csapat sorait ékesíti teljes a kép! Egy igazán belevaló, bődületesen jól megtekert koncertet adtak a fiúk. A fellépés utolsó dalánál voltak olyan jó arcok, hogy még a közönséget is felinvitálták a színpadra (így kb. több mint negyvenen szorongtunk a nagynak amúgy sem mondható deszkákon), hogy velük együtt énekeljék el a zárótételt. A VL45 is remek formában volt. (Talán a helyszínen kapható olcsó, és finom pálinka miatt? Ritka párosítás ez, de tény hogy létezik!) Nem hagyták, hogy a publikum csak úgy szó nélkül elmenjen mellettük! Tonya (VL45 - dob) a szokottnál is keményebben ütötte a bőröket, Dénes pedig (VL45 - basszus) örültebb volt, mint általában.
Mint ahogyan már az elején is említettem sajnos idén csak egyetlen egy napra tudtam meglátogatni a fesztivált, de az ott látottak, és halottak után jövőre tuti, hogy végig ott maradok.
Líviusz
Metallica koncert
(Budapest - Puskás Ferenc Stadion)
2010. 05. 14.
Ki hitte volna, hogy a magyar rajongóknak 11 évet kell arra várnia, hogy a Metallica gépezet fellépjen Magyarországon? Hát majdnem biztos vagyok benne, hogy ez se a csapaton, és a menedzsmentjén nem múlott. Ennél a zenekarnál - mivel már egy egész iparággá nőtte ki magát - több dolog közül kettő számít, de az nagyon: van-e egy olyan szervezőcsapat és egy szponzor, aki meg tud egy ilyen volumenű rendezvényt szervezni, illetve van-e mögötte kellő tőke ahhoz, hogy tervét véghez is vigye. Érzésem szerint, az utóbbi miatt kellett ilyen sokáig rájuk várni. A boltban sem kapsz meg semmit sem olcsóbban, mint amennyiért ki van írva.
Lényeg a lényeg, nagyon örültünk, hogy sokak kedvenc csapata ismét magyar földre tette a lábát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a kb. 40 000 ember, aki ezen az estén összegyűlt a Puskás Ferenc Stadionban. és szerintem nem is hiába. Ugyanis a csapat szerintem nagyon jó formát hozott, egy kiemelkedően jó setlist-tel.
Mire elfoglaltuk a helyünket, már javában játszott az első előzenekar, a High on Fire. Sajnos itt is érvényesült az a helyzet, hogy egy előzenekar nem szólhat jól. De ennyire? Lényegében olyan volt, mintha csak alapokról játszottak volna, NULLA kierősítéssel. A hangzás gyakorlatilag élvezhetetlenné tette azt a kevés fél órát, amit kapott tőlük a közönség. Pedig érdemes őket jobban meghallgatni, mert erőteljes, zúzós kis zenét játszanak.
A dán Volbeat-tel is sajnos ugyanígy járt a közönség. A keverőpultnál olyan volt az egész koncert, mintha egy kocsmában a háttérben szólt volna halkan egy zenegép. Bármennyire is szerettem volna hallani őket, gyakorlatilag esélytelen volt egy épkézláb hangot elkapni tőlük. Közelebb valószínű más volt a helyzet, mert előrébb már itt beindult a tömeg egy kis része, és szép nagy ováció fogadta őket a számok után. Látszott is rajtuk, hogy élvezik ezt a szűk negyven percet, amit játszhattak.
Az előzenekarok, és a beléptetés során szembesülnöm kellett a koncert nagy borzalmával: A WC megoldása egyenesen vérlázító, felháborító volt. A helyet még kb. megértem, de 40 wc-t tenni egy 40 000-es tömegre? Borzalmas volt, pláne úgy, hogy pár egyént nem igazán érdekelt az, hogy hol végzi el kis dolgát, így számos embernek egy húgytengeren át kellett megközelíteni a mellékhelyiséget. Hát igen, jók a pogramok, csak sok köcsög van.
Nem sokat késett a főzenekar az estén. Úgy negyed óra csúszás után felhangzott Ennio Morricone klasszikus dallama A jó, a rossz és a csúf-ból, és kezdetét vette a fémöntés.
Akik az előző esték setlistjeire hagyatkozva várták a számokat, azoknak nagyot kellett csalódni, mert alaposan megvariálták a programot. Rögtön a Creeping Death kezdése mosolyt csalt az arcomra a maga gyilkos tempójával, és erőteljes témáival. Itt mondom el mindenkinek, hogy a fénykeverőnél az egész koncert kristálytisztán szólt. Arányos volt, kellően hangos, az ének, a lábdob és a pergő kellően elöl szólt. Az elsöprő kezdés után rögtön megszólalt a For Whom the Bell Tolls, ami az egyik legegyszerűbb, de annál ütősebb szerzeménye a Metallica-nak: a torzított basszus résztől az elején pedig felállt a szőr is a hátamon. A meglepetések sora még itt sem ért véget: Through the Never, Harvester of Sorrow!!! Már ezért a négy számért érdemes volt megváltani a jegyemet. A harverster-t élőben hallgatni felért egy mentális orgazmussal.
Az első blokkot a Fade to Black zárta, ami szintén az egyik nagy favoritom. Az egyik első dal volt, amit megtanultam tőlük. James egész végig a színpad tetején énekelt, ami nekem az egyik személyes csúcspontom volt a koncert alatt, ugyanis legalább egy kis időre láthattam, és nem csak a képernyőn kísérhettem végig egy élőben rendezett koncertvideot.
Következett a Death Magnetic blokk: That Was Just Your Life, The End Of The Line, The Day That Never Comes. Nem tudok azokkal egyet érteni, akik szerint ez a blokk kimaradhatott volna a programból, ugyanis ez még mindig a Death Magnetic LEMEZBEMUTATÓ turnéja! Ahol tudniillik a lemezt mutatják be, ahol játszanak számokat a lemezről! És ezek a dalok igenis megállják a helyüket, az End of the line, és a Day That Never Comes nekem különösen tetszett így koncerten. Mondjuk szerintem ezek a dalok eleve erősek a lemezen is.
Hogy egy kicsit visszamenjünk az időben, meghallgathattuk az urtahevi Sad But True-t a fekete lemezről, amitől valószínű nem egy ember kapott gerincsérvet, majd utána jött a Cyanide. Na most én fogok panaszkodni, mert ehelyett a szám helyett én pl. szívesebben hallgattam volna egy All Nightmare Long-ot. Ennek ellenére akkor is torkom szakadtából ordítottam a szám végén (bár alaposan bementek ennél a tételnél a zölderdőbe.)
Az est lezárása szintén méltóképpen zajlott: One, Master Of Puppets, Blackened!!! Itt már kapott a közönség pirotechnikát, füstöt, mindent, ami egy ilyen koncerten kell. Ekkor már lényegében egy emberként mozgott a tömeg. Naná, nem volt hely, és menekültünk a tűztől, ami még hátul is égette az arcomat.
A végére még az is megkapta a maga kis koncertjét, aki az egész Metallica életműből csak az MTV slágereket ismeri: Nothing Else Matters, Enter Sandman. Ez az a két szám, amit már annyiszor hallottam, hogy a könyökömön jön ki már 45347-szer, de akkor is jól esett élőben hallani az eredeti előadóktól.
A visszatapsot a Garage-ról ismert Helpless feldolgozással kezdték, amivel a közönség nagy része nem nagyon tudott szerintem mit kezdeni, mert nemhogy nem volt rá nagy mozgolódás, de nem is volt rá túl nagy ováció. Néztem is, hogy mi van? Elment a tömeg? De nem, mert a Motorbreath, és a Seek And Destroy megtette jótékony hatását: Mindenki teli torokból ordította, hogy: keres, rombol! A setlist végén szokás szerint több perces búcsúzkodás a közönségtől, ígéret, hogy nemsokára jönnek vissza, valamint elszórtak kb. 20 doboz death magnetic pengetőt. És bazzeg, koporsó formája van. Szokásos Metallica protokoll.
Összességében ahhoz képest, hogy tényleg nagyon keveset láttam magukból a zenészekből, nagyon jól éreztem magam, mert nagyon jó volt a setlist, a zenekar nagyon jó formában volt (na jó, Lars nem annyira, de hát ezt mindenki tudja), jó kedvvel játszottak, abszolút nem éreztem hakni szagot a levegőben. (Nem is értem, hogy valaki hogy érezhette így). Egy nagy élménnyel lettem gazdagabb. Meg egy baseball sapkával. Meg egy csuklószorítóval. Aki meg csak azért ment ki, hogy utána fikázhassa őket, az meg bekaphatja!
Péter
Setlist:
01. Creeping Death
02. For Whom The Bell Tolls
03. Through The Never
04. Harvester Of Sorrow
05. Fade To Black
06. That Was Just Your Life
07. The End Of The Line
08. The Day That Never Comes
09. Sad But True
10. Cyanide
11. One
12. Master Of Puppets
13. Blackened
14. Nothing Else Matters
15. Enter Sandman
16. Helpless
17. Motorbreath
18. Seek & Destroy
Trigger Effect, Swamp
(Szeged-Garaboncziás)
2010. 05. 11.
Kicsit megkésve bár, de nem feledve írom meg a beszámolómat arról az estéről, amikor összemérte az erejét a nihilista magyar metalfelfogás a kanadai abnormalitással. Igen, igen egy nem minden napi estét tudhattunk magunk mögött.
Az egész ugye azzal kezdődött, hogy a Betonkeverő műsorvezetői (Bátki "Beton"Balázs és Vad Zsolt) leszervezték az éppen európai turnéjukat tekerő kanadai Trigger Effect-et, ami mellé a Unity hozzá csapta a szívének oly kedves vásárhelyi Swamp zenekart, ezzel már szinte adott is volt a recept a szóban forgó káoszromantikához. Az pedig már csak olaj volt a tűzre, hogy néhány környékbeli underground "celeb" figura is tiszteletét tette (Pl.: Lukács László - Barbears, Váczi Balázs - Real Lies, Peralta Miguel - Angertea csak, hogy néhány nevet említsek.) a partin. Az estét a Swamp-ék kezdték, akik ezúttal ízelítőt adtak nekünk a készülődő új EP-jük anyagából, és elmondhatom, hogy igen csak megnyerő volt, amit hallottam. Mondjuk a következő "Painful Way" még várat magára, de ahogyan a srácokat ismerem biztos, hogy nem fognak csalódást okozni! A felvezető banda hangulatalapozása után következtek kanadai fenegyerekek, és talán a legőszintébb dolog az lenne, ha itt most abba is hagynám az írást, hisz amit láttunk, és halottunk az nehezen önthető szavakba, de hogyha még sikerül is, akkor sem fogja vissza adni azt a mennyiségű energiát, és intenzitást, amit a Trigger Effect a produkciója során tanúsított. A csapat a punk, és mocskos rock and roll kevert stílusban utazik (Leginkább a Chief Rebel Angel, és a korai Motörhead zenéjéhez tudnám őket hasonlítani.) amit sok esetben a többi banda megoldana egy trió felállással, ők azonban ezt egy ötös fogattal tették teljessé. A kb. egy órás műsoridőt maximálisan kihasználták, és ez idő alatt szinte (a dobos kivételével persze) alig voltak a színpadon. Fel alá ugráltak a közönség sorai közt, a saját testi épségüket igen csak veszélyeztető mozdulatok kíséretében. Frenetikusak voltak! Koncert után igaz jót beszélgettem a dobossal, énekessel, és nagyon aranyosak is voltak, de ennek ellenére tuti, hogy egyik sem tiszta fialás! Had emeljem még ki, hogy rendkívül pozitív hozzáállást tanúsítottak a cd, póló árusítás terén. Baráti árakkal dolgoztak: egy cd 1500Ft, a póló 1500Ft, a pulóver meg 3000Ft-ba került.
Ha minden igaz, és tartják is a szavukat akkor jövőre visszatérnek a Garaboncziásba (Mondván, hogy ők minden évben átugranak Európába egy koncert körútra.). Már remegve várom, rég éreztem magam ennyire jól egy koncerten!
Líviusz
Blind Myself, The Void, Burndot
(Szeged-Garaboncziás)
2010. 04. 30.
Koncertszervezőként az ember néha olyan helyzetekben találhatja magát, amik jócskán csak meghaladhatják a képességeit, próbára tehetik a türelmét, kreativitását, vagy feladják a leckét az improvizációs készségeinek. Persze mondhatnánk azt, hogy ha az érintetett jól végezte a dolgát, akkor nem csúszhat közbe semmilyen hiba, de ez a szakma néha arról is szól, hogy semmi sem úgy történik, ahogyan azt előzőleg megbeszéltük.
Bizonyos mértékben ez a Blind Myself-es bulira is igaz volt. A kezdeti próbálkozásaink egy profi énekcucc helyi beszerzésére sajnos kudarcba fulladtak, így Tóth Gergőéknek (Blind Myself - ének) kellett lehozni a felszerelést a fővárosból. Probléma egy szál se, a helyi bandák kompenzáltak azzal, hogy nagyobb backline-al (helyi felszereléssel: dob, gitárláda, basszus felszerelés) szálltak be a buliba. Ezzel a gond le is tudva, gondoltam én balgán, pedig a java csak ezután jött. Este ugyanis mikor negyed nyolc körül beléptem a Garaboncziásba szörnyülködve láttam, hogy a színpad darabokban hever. Nem viccelek, molekuláira szedték azt az amúgy sem nagy fatákolmányt. Kérdeztem mi történt mire azt a választ kaptam, hogy a tegnapi banda jól érezte magát. Köszönöm szépen, ehhez csak gratulálni tudok, gondoltam magamban!
A legnagyobb mákunk az volt, hogy a Burndot egyik tagja asztalos, így egy kalapács, pár szög és cölöp segítségével csodákat tett a színpaddal. Ezúton is óriási hála és köszönet neki az erőfeszítéseiért!!! Miután a nem várt akadályokat leküzdöttük kezdetét vehette a koncert. A közönségre ezúttal sem lehetett panasz, hisz szép számban képviseltették magukat a bulin, és a zenekarokkal együtt nagyszerű hangulattal töltötték meg a helyet. A Burndot kezdte a mókát, akiket most volt szerencsém először élőben látni, de elmondhatom róluk, hogy korrekt kis koncertet nyomtak. Az énekes jól konferált a nézők pedig vették a lapot. Így kell ezt csinálni! Utánuk következett a Blind Myself akiket ezúttal ajánlatos volt két helyi banda közé beékelni, hogy biztosítva legyen az egész estés teljes nézőszám. Mondjuk, aki eljött erre a koncertre annak nem igazán jutott eszébe a buli felénél hazamenni hisz, ahogyan azt már korábban is említettem a hangulat kiváló volt. Gergőék hozták a szokásos formájukat, amelynek minden mozdulatában, lefogott hangjában, ott volt a magas szintű profizmus.
Szeretek a Blind-al dolgozni, mert náluk nincsenek felesleges körök, az esetek többségében minden olajozottan és szépen tud működni. A bulit végül a The Void zárta, akik a vadonatúj "Words Untold"című debütáló nagylemezük anyagát voltak szívesek prezentálni. A koncertjüket nézve elmondhatom, hogy a srácok kezdenek egyre egységesebben, egyre komolyabban, zenélni, megjelenni a színpadon. Beérni látszik a produkció, csak nehogy elbízzák magukat!A koncert végeztével természetesen kezdetét vette a hajnalig tartó after party ahol mindenki hozta a már tőle megszokott formát, ugyanakkor figyelembe vettük azt is, hogy holnap május elseje így eggyel több okunk van az ünneplésre!
Líviusz
VL 45, Stonedirt, Barbears
(Szeged-Garaboncziás)
2010. 04. 16.
A hazánkban uralkodó gazdasági helyzet, és az utóbbi időszakok igen csak szegényesen látogatott koncertjeiből kiindulva, félve indultam neki, ennek az igazán hangulatos kis éjszakai mulatságnak. Ráadásként érdemes tudni, hogy a szervezői munkálatok majdnem félévvel korábban megkezdődtek, így elég sok energiát, és időt öltünk a koncertbe, pluszba még ott van az, hogy mindhárom bandával személyes jó viszonyt ápolunk így nem szerettük volna, ha bármi is rosszul sülne el a fellépéssel kapcsolatban. Az estét a szegedi származású Barbears kezdte, akik az új basszusgitárosukkal kiegészülve (Bíró János személyében) egy feldolgozásokkal tarkított speciális műsort nyomtak. Őket követte a pesti Vl 45 akik voltak oly szívesek a nem régiben megjelent nagylemezük ("Inside The Dice") valamennyi tételét beiktatni a műsorukba. Külön köszönet az új klipes nótáért ("Moleman"). Hatalmas sláger! Akárhányszor látom a Vl 45-öt valahogy mindig az Angertea jut róluk eszembe, persze nem zeneileg hanem "sorsügyileg". Az ő esetükben is ugyanaz a lemez forog. Adott egy tehetséges csapat, egy nagyon jó lemez, és a tenni akarás magas foka. Ennek ellenére mégis kénytelenek ugyanazokat (vagy semmilyen) a köröket járni úgy, hogy mindeközben a zenetévék meg sorra ontják magukból a "trendiként" felcímkézett marhaságokat. Na de hát ez van, mit tudunk tenni?! Ennek ellenére én azért továbbra is szorítok, a bandának remélve, hogy végül megkapják a nekik járó elismerést és figyelmet.
A buli harmadik fellépője a szintén Pesten állomásozó Stonedirt volt. Aki esetleg nem ismerné a bandát annak elmondanám, hogy a fiúk azt az igazán jó ízű délies mocsár metalt nyomják, amit anno a Pantera is mesterien játszott, hirdetett és megalkotott (Beírva magát ezzel a rock történelembe.). Ekkora már tudatosult bennünk, hogy nem lesz itt semmilyen probléma, a klubban kellően jó volt a hangulat, a publikum is szép számmal képviseltette magát, és az alkohol is kellő mennyiségben fogyott. A Stonedirt-nek sikerült egy olyan légkört varázsolnia a Garaboncziásba amit már rég nem éreztem. Inkább hasonlított az egész egy gigantikus házibulira mintsem egy kocsmára, ahol éppen tehetséges zenekarok koncerteznek. Másnap reggel aztán a szokásos fejfájással ébredtem, de egy jó szegedi halászlé (a Vl 45 társaságában) és egy üvegsör kellően helyre rázott!
Ha valakinek netán lehetősége nyílik a fellépő három banda valamelyikének a koncertjére ellátogatni, akkor ne legyen rest, tegye meg! Maradandó élményekkel fog gazdagodni, ezt megígérhetem.
Líviusz
Insane, Dystopia, Stiff Bastard, Pigs Might Fly, Turn Of Mind, My Best Habit
(Budapest-Dürer kert)
2010. 04. 02.
A fellépők mennyiségét és összetételét tekintve érdekes koncertnek néztünk elébe a Dystopiás fiúkkal. Érsi barátom (Érsek Gábor - Insane dobos) már megérkezésünkkor tájékoztatott arról, hogy szoros lesz, a menet mivel a másik öt zenekarra való tekintettel nem engedhetünk meg csúszást a programban. Az este nyitó bandájaként a közönség még igen csak szellős volt a Dystopia koncert alatt, de ahogyan elnéztem, akik ott voltak azok mind jól érezték magukat. (Utólag is nagy hála nekik ezért a szívélyes fogadtatásért, és persze a technikai személyzet segítségét is nagyon szépen köszönjük!) A koncert után, ahogy az általában lenni szokott belehúztunk az itókázásba, mivel sofőrünk instrukcióit betanulva tudtuk, hogy az "iskolabusz" éjfélkor indul vissza Szegedre. Közülünk a legeredményesebbnek (a számon tartott italok elfogyasztásában) ezúttal Bajusz Péter (Dystopia - basszus), és Mezey Balázs (Dystopia - gitár) professzorok bizonyultak. Balázs mondjuk az oda úton vásárolt két decis Unikumos üveg benyakalásával komoly előnyre tett szert, de legközelebb majd mi is hasonló fekete megoldásokhoz folyamodunk.
A bárpult és a backstage között ingázva még sikerült elcsípnem az Insane és a Stiff Bastard koncertjét, amik kellemes percekkel ajándékoztak meg. Az Insane-t már láttam párszor, így ahogy mindig most is örömmel tapasztaltam, hogy a fiúk teljes erőbedobással, kellő intenzitással tolják a metalt. Viszont, ha már szóba került az intenzitás, akkor feltétlenül meg kell említenem a fehérvári Stiff Bastard-ot. A srácok úgy pattogták végig a félórás műsoridőt, mintha csak egy gumilabda lett volna a fenekükbe ültetve. Rengeteg energia, és tenni akarás szorult ebbe a bandába, és ez a muzsikájukon is érződik. Knapp Oszkár (Wrong Side Of The Wall - ének) vendégszereplése pedig külön meglepetés volt. Nekem sajnos még nem volt alkalmam meghallgatni a nemrégiben megjelent nagylemezüket, de a bulin látottak után feltétlenül szerezni fogok belőle egy példányt.
Végelszámolás. Az a véleményem, hogy szakmai szemszögből egy kevésbé kimagasló, viszont egy annál barátibb, családiasabb hangulatban eltelt koncerten vehettünk részt! Nagyon szépen köszönjük az Insane-nek a meghívást és reméljük, hogy mihamarabb újra találkozhatunk velük.
Líviusz
The Void, Farcry, Megamag
(Kiskunfélegyháza-Rocktár)
2010. 01. 30.
Mindig hatalmas elánnal és jó kedvel, indulok neki a kiskunfélegyházi rock buliknak, mert egyrészről első osztályú csapattal dolgozhat együtt az ember, másrészről pedig a közönség is rendkívül lelkes szokott lenni. A szilveszteri őrület még erősen ott volt a 3 banda szervezetében, emlékeiben így senkit sem kellett noszogatni, hogy na, igyunk meg néhány "pimaszságot". Hamar sikerült megteremteni így az este alaphangulatát, de azért mértékkel kellett lennünk, hisz zenészeinkre még komoly feladatok vártak.
Az estét a kalocsai Megamag kezdte és mivel már volt szerencsém együtt dolgozni ezzel a betyáros társasággal jól tudtam, hogy mit várhatók tőlük. Most sem kellett csalódnom, egy energiával duzzadó, jópofa koncertet adtak. Egyetlen negatívum, amit felróhatok nekik, azaz volt, hogy a saját számokat ezúttal a háttérbe szorították, és a feldolgozásokat részesítették előnyben. Én megértem, hogy egy kevésbé ismert bandának könnyebb a dolga, ha ismert dalokkal kell beindítani a közönséget, de azért szerintem írnak ők olyannyira ütős sajátszerzeményeket, hogy képesek legyenek azokkal is pozitív hatást elérni. Az örökzöld slágereket pedig hagyni kéne a zenegépre!
A Megamag után indított a The Void akik kegyelmet nem ismerve csaptak bele a húrokba, elszabadítva ezzel a gothenburgi death metal vérszomjas szellemeit.:-) Ahogyan a hátsó sorokból elnéztem a közönség vette a lapot és, ezt a zenekar felé sem volt rest kimutatni, meg volt a kötelező ördögvillázás, és a szükséges ováció is. A The Void után startolt az est fő mészárosa a Farcry. Nekem most volt szerencsém először látni ezt a produkciót, de azt elmondhatom, hogy ami a színpadon történt az valami kaotikus volt, persze pozitív értelemben. A tagok hangszeres tudása kellően profi szinten mozog, és itt felétlenül meg kell említenem a ritmusszekció munkáját, ami egyszerűen kifogástalan volt. Patkós "Petyka" Peti keze úgy futkározott a 6 húros basszusgitáron mintha csak egy pók lett volna. Kár, hogy az ilyen tempójú deadtrash őrületeknél kevésbé jönnek át a díszítések, de a látottakból azonnal lehetet tudni, hogy ez a srác érti a dolgát! Tény továbbá, hogy a Farcry zenéje elégé nehéz, megülheti az ember gyomrát, de a műfaj kedvelőit kellően kiszolgálja!
A The Void után startolt az est fő mészárosa a Farcry. Nekem most volt szerencsém először látni ezt a produkciót, de azt elmondhatom, hogy ami a színpadon történt az kaotikus volt. Persze pozitív értelemben véve. A tagok hangszeres tudása kellően profi, és itt felétlenül meg kell említenem a ritmusszekció munkáját, ami egyszerűen kifogástalan volt. Patkós "Petyka" Peti keze úgy futkározott a 6 húros basszusgitáron mintha csak egy pók lett volna. Kár, hogy az ilyen tempójú deadtrash őrületeknél kevésbé jönnek át a díszítések, de a látottakból azonnal lehetet tudni, hogy ez a srác érti a dolgát! Tény továbbá, hogy a Farcry zenéje elégé nehéz, megülheti az ember gyomrát, de a műfaj kedvelőit kellően kiszolgálja!
A koncertek végeztével persze kezdetét vette a hajnalig tartó afterparty melyeknél Kiskunfélegyházán az ember sosem tudhatja, hogy hol, vagy éppen kinél ébred fel! :-)
Líviusz
Locust on the Saddle, Sunday Fury, Free Fly Zone
(Kiskunfélegyháza-Rocktár)
2009. 11. 14.
Ruházatomat és anyagi helyzetemet tekintve egy csöppet szétszórtan léptem át Kiskunfélegyháza határát (Persze nem egy szál farzsbestangában, meg nepáli vasbuznyákkal a zsebemben érkeztem, de mint ahogy az később kiderült egy szimpla kapucnis pulóver ilyenkor már kevés!) Lélekben eltökélt voltam mivel tudtam, hogy a szóban forgó este nem kevés meglepetéssel fog szolgálni! A helységbe belépve azonnal Ónodi Árpád helyi kulturális, rock képviselőbe botlódtam, akivel persze, hogy inni kellett egyet. Egyébként itt szeretném megemlíteni Árpi áldozatos munkáját, mivel viszonylag kis idő alatt, ám annál több vért izzadva sikerült megteremtenie a Rocktárat, lehetőséget adva így a nem kevés zenei produkcióknak.
Az estét egy helyi banda a Free Fly Zone kezdte. Trió felállás, semmi felesleges kecmec rögtön a közepébe! Amit a zenéjükről tudni illik, az az hogy a korai Queens of the Stone Age vonalait súrolja. Játszottak is tőlük egy dalt, a Kyuss feldolgozásért pedig külön dicsérett jár. Negatívumként talán annyit, hogy nem ártana a produkcióba egy másik gitáros is, mert itt-ott azért voltak üresjáratok, amiket egy plusz hangszer simán betömne. Hiánya egyébként a demón is érezhető! Őket követte a hazai szintér egyik legkarizmatikusabb stoner csapata a Sunday Fury. A srácokkal legutóbb a pesti Down bulin találkoztam, és örömmel tapasztaltam, hogy a produkciójuk azóta sem veszített a lendületéből. A kb. 50 perces játékidőt maximálisan kihasználták, a közönséget pedig egy pillanatra sem hagyták magára! Márkus Levi remekül konferálta el a bulit, s a setlistbe is (a műsor gerincét az új lemez dalai adták) a tökösebb számok kaptak helyet (Pl.: Sacrifice, Boys from the dark house, Were coming for you).
Számomra az este főattrakcióját jelentő Locust On The Saddle harmadik fellépőként taposta a deszkákat, de ettől eltekintve megérte várni rájuk! A zenekar új felállással büszkélkedhet, ami egyértelműen a javukra vált. Az új énekes Vincze Andres (ex-Ministers, Room Of The Mad Robots) maximálisan helyt állt. Látszik, hogy a színpadi munkája, energiája, hozzáállása csak is jót tett a csapatnak! A tavaly megjelent nagy lemez (The Alphamantis) tételei mellett még egy új dal is helyet kapott, ami Szabó Tomi gitáros elmondása szerint a tavaszra tervezett kislemezen fog majd szerepelni. És ha srácok továbbra is ilyen vehemenciával dolgoznak, akkor húzós kis anyag fog napvilágot látni!
Bárhogyan szerettem volna hibát találni a Locust produkciójába egyszerűen nem tudtam, egy egységes jól kidolgozott koncertet láttam, aminek minden pillanatát a zenészek épp úgy élvezték, mint ahogyan a publikum! Azt mondom, hogy soha rosszabbat, csak így tovább!
Líviusz